Idén 200 éve született a 19. század egyik legjelentősebb magyar írója, Jókai Mór (1825–1904). A Jókai-emlékév törekvéseihez kapcsolódva az Alföld Online műhelybeszélgetések formájában kíván hozzájárulni a 19. század világirodalmi rangú prózaírójának emlékezetéhez, az életmű elkötelezett kutatóit megszólaltatva. Sorozatunk első részében Szajbély Mihályt, az SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszék emeritus professzorát, az MTA doktorát, a szegedi bölcsészkar egykori dékánját Radnai Dániel Szabolcs kérdezte.
Radnai Dániel Szabolcs: Hosszú és gazdag kutatói pályádat áttekintve azzal szembesülhetünk, hogy több mint 200 év magyar irodalomtörténetét fogja át érdeklődésed. Jelent meg monográfiád a felvilágosodás kori magyar irodalomszemléletről, a Világos utáni korszak kánonszerkezetének alakulásáról és Csáth Géza életművéről; valamint számos szövegkiadásod Jósika Miklós és Csáth írásaiból. Tanulmányaid témaválasztása műfajelméleti kérdésektől Vörösmarty Mihályon és Kemény Zsigmondon át a 20. század második felének erdélyi, vajdasági irodalmáig terjed, kortárs törekvésekre is kitekintve. E szerteágazó irodalomtörténészi pályán hol van a helye Jókai Mórnak? Mikor és milyen ambícióból kezdtél koncepciózusan foglalkozni a Jókai-életművel?
Szajbély Mihály: Jókairól monográfiát írni, már csak az életmű terjedelme miatt is, irodalomtörténészi pályám legnagyobb kihívása volt. Egy róla szóló könyv gondolata akkor kezdett foglalkoztatni, amikor az akadémiai doktori disszertációmon dolgoztam, amely később a Világos utáni időszak kánonszerkezetéről szóló, általad is említett könyv formájában jelent meg (A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után, Bp., Universitas, 2005). Főszereplői Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Toldy Ferenc, Szontagh Gusztáv, Arany János és az irodalmi Deák-párt ellenzéke, Vajda János, meg a nála jóval fiatalabb Riedl Szende. Jókai ebben a narratívában csak marginálisan kapott helyet. A gondolatmenet kimunkálása során azonban folyamatosan a szemem előtt volt, mert úgy találtam, 1849 után született első munkáitól, a Csataképektől és az Egy bujdosó naplójától kezdve mintegy alternatíváját alkotta meg a Gyulaiék által elképzelt nemzeti irodalomnak. A közelebbi és a távolabbi magyar múlt eseményeinek népszerű és színvonalas regényekbe foglalásával nemzeti mitológiát teremtett;
kissé leegyszerűsítve úgy is lehetne fogalmazni, hogy amit Gyulai még a század második felében is Aranytól és a nemzeti eposz létrejöttétől várt, azt Jókai megteremtette a regény műfajában. Gárdonyi Egri csillagok című munkája mellett kétségtelenül az És mégis mozog a földnek vagy A kőszívű ember fiainak jutott a legalapvetőbb és mindmáig elevenen ható szerep a nemzeti identitás formálásában.
Vagy ahogyan Esterházy Péter fogalmazott A szavak csodálatos élete című előadásában: „ha a 19. századot képzeljük magunk elé, ki tudja, hogy nem valami Jókai-kavarcs-e, ami bennünk van. Jókai kitalálta Magyarországot.” Gyulai ellenszenvének, amit Jókai iránt érzett, az ötvenes évek elejére nyúlnak a gyökerei. Jókai képes volt népszerű és színvonalas irodalmat teremteni a triviális irodalom által kisajátított és a Gyulai által kárhoztatott témakörökben; képes volt sikereket aratni a lappangó kánon közönségének körében akkor, amikor a nyílt kánont formálni igyekvő kortársainak mindennapi szükségleteik kielégítésére is alig futotta; később pedig képes volt nemzeti mitológiát teremteni és identitást formálni egy olyan műfajban, amelytől Gyulai éppen a nemzeti identitás organikus alakulását féltette.
Úgy véltem azonban, hogy ezeknek a kérdéseknek a részletesebb kifejtése és argumentálása szétfeszítené a disszertáció kereteit, és egy külön, Jókairól szóló könyvet kívánna. Ezt is válaszoltam Imre Lászlónak és Szörényi Lászlónak, akik mindketten Jókai hangsúlyosabb szerepét hiányolták értekezésem nyilvános vitáján, sőt azt is hozzátettem, tervezem e könyv megírását. Így nehezen mondhattam volna nemet Szörényinek, amikor a Magyarok Emlékezete sorozat szerkesztőjeként felkért, hogy írjam meg a Jókairól szóló kötetet, még akkor sem, ha én nem életrajzi monográfiát terveztem, hanem az imént vázlatosan érintett kérdések alaposabb kifejtését (Jókai Mór, Pozsony, Kalligram, 2010).
R. D. Sz.: Említett Jókai-monográfiád talán legszembetűnőbb módszertani újítása a médiatörténeti nézőpont érvényesítése volt, mely megközelítés az elmúlt másfél évtizedben számos követőre talált. Mi vezetett arra, hogy előtérbe helyezd a Jókai-életmű sajátos mediális környezetét, a differenciálódó sajtóipar működését, a populáris irodalmi formák térhódítását, vagy épp a korabeli vizuális kultúra jelentőségét elemzéseidben?
Sz. M.: Monográfiát írni egy Jókai-nagyságrendű életműről komoly kihívás, egészen más jellegű problémákat vet fel, mint amilyenekkel Csáth Géza esetében szembesültem. Miközben persze Csáth is, más okokból, komoly kihívást jelentett. Ami Jókait illeti, sokáig nem is találtam a vezérfonalat, teltek az évek, a kiadó már sürgetett, én meg egyhelyben topogtam. Aztán két dolog segített. Az egyik Nemes Nagy Ágnesnek a kalandregényíró Jókairól és a „folyt. köv.” varázsáról szóló esszéi voltak, a másik pedig az, hogy médiatörténtet tanítottam kommunikáció szakosoknak a szegedi egyetemen. Utóbbi arra ösztönzött, hogy az irodalom alakulástörténetét ne elkülönült folyamatként, hanem környezetére figyelve vizsgáljam. És hogy figyeljek arra is, milyen hangi, illetve képi világ vette körül a 19. század emberét, hogyan változott ez, és e változások hogyan mutatkoztak meg a század egyre bővülő mediális kínálatában. Vagy hogy éppen a képi világ szegényessége milyen ösztönzést adott a korabeli szerzőknek arra, hogy munkáikat leírásokkal dúsítsák. Egy képszegény világban a terjedelmes leírások a későbbi álló- és mozgóképeket pótolták, ezért olvashatták Jókai korabeli olvasói élvezettel azt, amit ma már szívesen átugrunk. Már ha nem vagyunk ínyenc olvasók. Figyelmem így az irodalom médiatörténetére irányult, és ez a nézőpont jól harmonizált a folytatásos közlésekről szóló Nemes Nagy-esszével.
Rájöttem, Jókai óriási népszerűségét annak köszönhette, hogy regényei folytatásokban jelentek meg a korabeli hírlapok tárcarovataiban, így eljutottak az olyan olvasókhoz is, akik könyvet nem, vagy csak ritkán vettek a kezükbe.
Valójában a kor új olvasóközönsége, a frissen alfabetizált tömegek alkották az ő olvasóközönségének a meghatározó részét. Kispénzű emberek, akik könyvre ritkán áldoztak, de a napilapokat rendszeresen a kezükbe vették. A folytatásos közlés azonban sajátos regényszerkezetet követel: biztosítani kell az olvasónak, hogy bárhol beszállhasson a történetbe, hogy akkor is visszakapcsolódhasson, ha valami miatt kihagyott néhány folytatást, ne legyen zavaró számára, hogy a regény befejezését sokszor csak jó félévvel később olvashatja, mint az elejét, és az sem, hogy az olvasás tempóját nem maga szabja meg, mint amikor könyvet vesz a kezébe, hanem a folytatásos közlés ritmusa. Mindez – sok egyéb mellett – önmagukban is kerek epizódokból való építkezésre, a bonyolult lélekábrázolás, még inkább a lélekfejlődés kerülésére ösztönöz, ennek folyományaként viszont a hősök sokkal inkább típusok lesznek, mintsem egyénített karakterek. A tárcaregény tehát nem folytatásokban közölt könyvregény, így nem, vagy csak részben teljesíti a könyvregénnyel szembeni elvárásokat.
Innen nézve egyszerre látszanak érthetőknek és elhibázottaknak Gyulai Pál kritikái. Érthetőknek, hiszen ő nem a tárcaközlések, hanem a tárcaközléseket követően megjelent könyvek nyomán fogalmazta meg a véleményét, ugyanakkor elhibázottaknak, mert nem vette figyelembe, hogy a könyv ez esetben csak másodlagos médium. Tény persze az is, hogy Jókai egészen a 20. század utolsó harmadáig a legolvasottabb magyar írók közé tartozott, pedig az újabb olvasók már nem folytatásokban, hanem könyv alakban fogadták be a regényeit. Ez arra utal, hogy valamilyen módon mégis képes volt mindkét követelményt teljesíteni, még ha nem is Gyulai elvárásai szerint. Nem folytatom ezt itt tovább, hiszen éppen erről szól a könyvem, csak jelezni szerettem volna, hogy a nézőpontnak az irodalom történetéről az irodalom médiatörténetére való átállítása milyen termékenynek bizonyult. Egyébként ez a kultúratudományos fordulat által is ösztönzött váltás akkor már, ahogyan mondani szokták, benne volt a levegőben, hiszen tőlem függetlenül Hansági Ágnes is hasonló problémákat tárgyalt a Tárca – regény – nyilvánosság (Bp., Ráció, 2014) című, Jókairól és a magyar tárcaregény kezdeteiről szóló könyvében, mely ugyan néhány évvel később jelent meg az én munkámnál, de vele párhuzamosan készült.
R. D. Sz.: Említett könyvedben számos ponton felhívod a figyelmet a Jókai-szakirodalom (gyakran már a 19. század közepe óta továbbhagyományozott) vakfoltjaira, ugyanakkor ma már sokak által korszerűtlennek tekintett Jókai-értelmezők érdemeit, többek között a kritikai kiadás sajtó alá rendezőinek munkáját is méltatod. Mennyiben változott meg a professzionális Jókai-olvasás az elmúlt évtizedekben? Mik a Jókai-kutatás mértékadó vonulatai, legjelentősebb érdemei, újdonságai az ezredforduló óta eltelt időszakban?
Sz. M.: A kritikai kiadásokat kórusban szidni – nem csak a Jókai életművét közreadót – évtizedek óta nagy örömmel, sőt kéjjel gyakorolt tevékenység a szakmában. Kétségtelen, van erre ok. Még több ok lenne azonban elismeréssel emlegetni őket, mert a kritikai kiadások sajtó alá rendezői a szöveggondozás és a jegyzetapparátus elkészítése közben nem csupán gigászi, hanem nagyon eredményes munkát is végeztek. Csak éppen ahol nem hibáztak, azt természetesnek tartjuk, használjuk és isszuk, mint a tiszta csapvizet, viszont az időnként kétségtelenül elkövetett hibákról szeretünk tele szájjal anekdotázni. Ahogy a vízműveket is csak akkor emlegetjük, de akkor aztán nagyon, amikor nagy ritkán zavaros a víz. Én ezt rendkívül méltatlannak és igazságtalannak tartom.
Ami pedig a Jókai-kutatásokat illeti, úgy látom, azokat Szilasi László 2000-ben megjelent, A selyemgubó és a „bonczoló kés” (Bp., Osiris–Pompeji) című, sokat idézett könyve mellett (után) leginkább és leglátványosabban a Hansági Ágnes és Hermann Zoltán által szervezett alternatív irodalomtörténeti találkozások mozdították el a holtpontról az új évezred első évtizedének közepétől kezdve. Alternatívnak azért nevezem őket, mert a mainstream konferenciákkal ellentétben, ahol a fiataloknak leginkább csak a hallgatók sorában jut hely, itt előadásaikkal mindig jelen lehettek, és jelen is voltak a legfiatalabb, még harmincadik életévükön és tudományos fokozatuk megszerzésén innen lévő kutatók, PhD-hallgatók, egyetemisták. A szakma meglett művelői közül pedig azok kaptak meghívást, akikről tudható volt, hogy nem betolakodóknak, hanem partnereknek tekintik majd őket. Így aztán igazán jó hangulatú és nagyon termékeny, mindenféle protokolltól mentes tanácskozások egész sora jött létre, amelyeken én mindig rendkívül jól éreztem magam. Leginkább azért, mert a laza hangulat nagyon komoly szakmai munkával párosult, és elég gyorsan rájöttem arra, hogy a kettő ok-okozati viszonyban áll egymással.
Arról, hogy ezek a tanácskozások mennyire eredményesek és magas színvonalúak voltak, meggyőződhet bárki, ha elolvassa a nyomukban születetett tanulmányköteteket, a megújuló Jókai-kutatások sokat hivatkozott alapműveit. Jól emlékszem a kiindulópontra, egy szép, hangulatában az egykori K. u. K-monarchiát őrző szálloda konferenciatermére a horvát tengerparton Lovranban, ahol egy, a zágrábi és a pesti egyetem, Dubravka Oraić Tolić és Kulcsár Szabó Ernő által szervezett, a kulturális sztereotípiákról szóló, német nyelvű konferencián Hansági Ágival mindketten Jókairól beszéltünk. Lelkesek lettünk egymás előadásaitól, és Ági felvetette, mi lenne, ha szerveznénk egy kis Jókai-konferenciát, neki éppen van valami maradék OTKA-pénze. Én buzgón bólogattam, ő meg Hermann Zolival gyorsan meg is szervezte, ugyanazon év őszén már találkoztunk Komáromban. Aztán pár év szünet, de 2012-től sorra jöttek a többnyire adventi időszakra eső balatonfüredi találkozások. Közöttük egy Kisfaludy Sándorról és egy Vörösmartyról szóló is. Sajnos, úgy tűnik, ez már a múlt. 2020-ban volt az utolsó ilyen összejövetel, de a covid miatt csak az online térben, így messze nem volt az igazi, de a nyomában született kötet mégis magáért beszél. Most, a Jókai 200 kapcsán úgy látom, a kis és alternatív konferenciák helyét átveszik, pontosabban elfoglalják a nagy és reprezentatív, a tudományos élet kimondott-kimondatlan hierarchiáját tiszteletben tartó és tovább építő, a korábbi laza kötetlenséghez képest feszes, sok szempontból protokolláris rendezvények. Azt a lendületet, amelyet a Jókai-kutatás a 2010-es években kapott, most ezeknek a konferenciáknak kellene tovább vinni, és bizonyára vezetnek majd komoly tudományos eredményekhez is. Az már az én bajom, hogy ez a világ nem az én világom, nem az a világ, ahol én jól érzem magam. Igyekszem távol maradni tőlük, így a pályám végén talán már megengedhetem magamnak ezt a luxust.
R. D. Sz.: Jóllehet az írói pálya egészét áttekinted, monográfiádban Jókai 1850-es, ’60-as évekbeli munkássága látszik lenni az életmű leglényegesebb szemléleti és prózapoétikai újításának. E korszak novelláit illetve történelmi regényeit elemezve a mese egyszerű formájának „megszüntetve megőrzését”, irodalmi rangra emelését (ugyanakkor heterogén olvasóközönség számára is befogadhatóvá tételét), valamint a modern kori magyar történelem mitikus-eposzi távlatba helyezését hangsúlyozod. Jól érzékelem, hogy a mai Jókai-kutatás kevéssé a „nemzeti mitológiát” építő Jókait értékeli nagyra, hanem sokkal inkább a századvég prózapoétikai újításai közegében újragondolható kései szövegeket? S ha igen, mi lehet ennek az oka?
Sz. M.: Jókainak a korábban hatályos irodalomtörténeti kánonból kimaradó, vagy csak a futottak még kategóriájában szereplő, azokat sokáig az írói véna kifulladásaként leírt kései műveinek rehabilitációját Bori Imre már az 1970-es évek közepén megkezdte az újvidéki Híd folyóiratban több részletben közreadott, A magyar „fin de siècle” írója – Jókai Mór című nagy tanulmányában. Az idős Jókait rehabilitáló gondolatmenete, más Jókairól és a századvégről szóló írásaival együtt, sok vitát váltott ki, koncepciója valóban nem mentes a túlzásoktól, de még ma is nagyon elmemozgató olvasmány.
Annak, hogy az én könyvem súlypontja mégis a Világost követő negyedszázadra esik, nyilván az az oka (mondom most, annak idején ezen nem gondolkodtam), hogy ami eredetileg, az akadémiai doktori disszertáció írása közben Jókai kapcsán foglalkoztatott, azt az életműnek ez a szakasza demonstrálja a legerőteljesebben.
A mai kutatókat leginkább foglalkoztató kései regényei, mondjuk A kőszívű ember fiaihoz viszonyítva, már csak nagyon sok fenntartással lennének mitológiateremtésként és nemzeti eposz-pótlékként értelmezhetők. Ha egyáltalán. Ugyanakkor rendkívül érdekesek, nagyon sok olyan prózapoétikai megoldás fedezhető fel bennük, amelyek már a 20. század felé vezetnek. Azt hiszem, ezért is az irántuk ma töretlennek látszó kutatói érdeklődés. Másként fogalmazva, Jókait modernné olvasni sokkal inkább lehetséges kései munkái, mint a korábban a kánon középpontjában álló regényei nyomán
A modernné olvasást egyébként, e fogalom megalkotójával, Takáts Józseffel ellentétben, nem feltétlenül tartom eleve elvetemült törekvésnek, még akkor sem, ha nem ritkán valóban erőszakos olvasatokhoz vezet. Most, hogy kérdésed nyomán végiggondolom, a monográfiám lezárását követően született tanulmányaim nekem is inkább Jókai kései, korábban keveset emlegetett regényeiről szólnak, a Magnétáról és a Páter Péterről, illetve rövidprózájáról, a Dekameron című gyűjteménye kapcsán, melynek zárásában egyébként foglalkoztam a modernné olvasás mellett felhozható érvekkel is.
R. D. Sz.: A Jókai-életmű megítélése a századfordulón induló irodalmárgeneráció közegében a feltétlen rajongástól a szélsőséges elutasításig terjedt, gyakran egy-egy szerző írásaiban is váltakozva, variálódva. (Ezzel a kérdéssel többek között Csáth Géza Jókai-olvasását elemezve te is foglalkoztál.) Az életmű (és a Jókai-kultusz) mely vonatkozásai válthattak ki ellenérzést, távolságtartást a magyar modernség szerzőiben, illetve Jókai mely prózaírói törekvései hatottak megtermékenyítőleg a korszak íróira?
Sz. M.: A kultikus beszédmód sokak számára – egyébként számomra is – idegen, függetlenül attól, hogy éppen milyen vonatkozásban lesz az adott személy a kultusz tárgya. Ami viszont a Jókai-életmű polarizált értékelését illeti, azt hiszem, itt elsősorban nézőpontok különbözőségéről van szó. Jókait leírhatjuk úgy, mint a közönség ízlését kiszolgáló, a populáris irodalom sablonjait gátlástalanul felhasználó, kétségtelen elbeszélő tehetségét aprópénzre váltó lektűrszerzőt. Ez a Gyulai Páltól örökölt narratíva, lehet is mellette érveket sorakoztatni. De máshonnan nézve mindez másként látszik. Merthogy olyan íróként is leírhatjuk Jókait, aki e sablonokat csak médiumként használja olyan formák létrehozására, amelyekkel – jó értelemben véve – mintegy „megvezeti” az olvasót. Pontosabban a lappangó kánon olvasóját, aki boldogan feledkezik bele a jól ismert sablont újabb történettel kitöltő munka élvezetébe, ám Jókai a döntő ponton valamilyen módon mindig elszakad a sablontól.
A sablon például a Szegény gazdagoktól azt követelné meg, hogy – mint egy detektívregény esetében – a történet végére egyértelműen kiderüljön: ki volt Fatia Negra. Jókai viszont, miközben a történet előrehaladása közben egyre inkább azt valószínűsíti, hogy Fatia Negra azonos lehet Hátszegi Lénárddal, az utolsó oldalon mégis megfosztja az olvasót ettől a bizonyosságtól. Emiatt nem dőlhet hátra elégedetten, hanem gondolkodni, netán bosszankodni kénytelen. A detektívregényt továbbírni nem lehet, megvan a gyilkos, ezt akár lehetne is.
Persze a sablonból való kilépés nem mindig, sőt többnyire nem ilyen nyilvánvaló. Az esetek többségében az olvasó észre sem veszi, hogy átverték, hogy kibillentették a sablonból – de a kibillentés akkor is megtörtént. Valami ilyesmire utalhat Csáth Géza, amikor feljegyezte egyik orvosi naptárában, hogy „Jókainak irtózatos perverz ötletei (Dekameron) voltak néha – sőt ezekben utazott, de annyira romantikusan tálalta fel, hogy mielőtt valaki megbotránkozhatott volna rajta – már előbb sírnia kellett”. Vagy Márai Sándor, amikor így fogalmazott: „Jókai transzfiguráltan mutatta meg a magyart, – a valóságot mutatta, de úgy, mint az álomban”. Jókai írói bravúrja éppen ezekben a finom elfedésekben rejlik. Kiszolgálta a lektűrre vágyó olvasó tömegeket, és azok észre sem vették, hogy jóval többet adott számukra a lektűrnél.
Nemes Nagy Ágnesnek igaza van, Jókai kalandregényíró volt, de több is annál. Persze ezt Nemes Nagy is pontosan tudta. És nemcsak azért adott többet, mert egy populáris műfajban létrehozta a nemzeti eposz alternatíváját, és lehetőséget adott a Várkonyi Zoltán-filmek elkészültére. Hanem azért is, amit a Várkonyi-filmek éppen elfednek: a sablon apró és észrevétlen, ám az egész életművön végigvonuló áthágásának bravúrjait. A romantikus történetek mögött meghúzódó realista Jókait, az apró megfigyelések Jókaiját, aki jellegzetes névadásaival, egy-egy odavetett leíró mondatával, szokatlan jelzőjével sajátos atmoszférát képes teremteni. Mészöly Miklós számára például, műhelynaplóinak tanúbizonysága szerint, amelyekben jó száz oldalnyi Jókai-kijegyzést találunk, éppen emiatt bizonyult kimeríthetetlen kincsesbányának. „Lencséket hajigál át a tű fokán” – jegyezte ki magának például. És kiírta a Privorszky nevet, ami majd a Sutting ezredes tündöklése nőalakjának, Crescence-nak a családneve lesz.
A 20. századnak aligha van olyan írója, akinek ne lenne valamilyen viszonya Jókaihoz. Azoktól kezdve, akiknek még személyes élményeik voltak róla, mint például Heltai Jenőnek, aki Színes kövek című írásában idézi a párizsi díszvacsorán részt vevő, idős Jókai alakját. És azoknak, akik már csak műveiből ismerik.
Móricz például. Természetesnek tűnhet, hogy Gion Nándort nagyon intim viszony fűzi Jókai életművéhez, de olyan, nagyon különböző karakterű írók is sokat köszönhetnek neki, mint Esterházy Péter és Nádas Péter. Egy félmondat az Évkönyvből: „a lakásunkkal szemközti csemegeboltban megismerkedtem Jókai Mór regényének hősnőjével, a tengerszemű hölggyel”. Mándy Iván viszont magát a szerzőt szólítja meg az magyar–osztrák futballmeccsen: „Hol a parókád, Jókai? Még azt is otthon hagyta. És most így áll födetlen fővel. Gyermekien tiszta tekintettel néz a pályára.” És egy mondat Esterházytól: „Jókai Mór szerint a sziksó vonzza a reformátusokat.” Ezt akár Mészöly is kijegyezhette volna. Vagy Parti Nagy Lajos: „Az évmélyi homály, mint valami Jókai-mellékszereplő.” Mondhatnám, ez egy végtelen történet, bejárásra váró kutatási terep. Kérdés, a most induló legfiatalabb írók hogyan viszonyulnak majd Jókaihoz, számukra is olyan inspiráló gazdagságot jelentenek-e majd a könyvei, mint az idősebbeknek. Mert kétségtelen, Jókai az utóbbi három-négy évtizedben elveszítette olvasótáborának jelentős részét, pontosabban az újabb olvasói nemzedékek már nem fordulnak regényeihez olyan természetességgel, mint a korábbiak.
R. D. Sz.: Nemrégiben egy beszélgetésünk során említetted, hogy miután minden betervezett magyar és világirodalmi olvasmányodat (többek között Darvasi László Neandervölgyiek című háromkötetes opusát is) kivégezted, jobb ötleted nem lévén, újra Jókait kezdtél olvasni. Mit olvastál legutoljára? A ráismerés otthonossága vagy az újrafelfedezés öröme teljesedett be?
Sz. M.: A Neandervölgyiek, igen, múlt nyári olvasmányom, elkísért Szegedtől a Boga völgyén át a pilismaróti Duna-partig. Nagyon szerettem, kitartott bő két hónapon át. Ha az ember mindennapjainak a részévé válik, hogy egy ilyen nagyszabású teremtett világban barangol, nagy üresség támad, amikor eljut az utolsó oldal végéig. Szerencsére nem sokkal később megjelent Závada Páltól a Pernye és fű, azután pedig régi adósságomat törlesztettem, A rög gyermekeit olvastam Oravecz Imrétől. Utána próbálkoztam ezzel-azzal, de nem esett jól lemondani a nagyregényről, így egy este, a könyvespolc előtt tanácstalankodva, visszatértem Jókaihoz.
Előbb az Erdély aranykorát olvastam újra, majd laza folytatását, a Törökvilág Magyarországon című regényt. Azután A szerelem bolondjait. Utoljára pedig az Akik kétszer halnak meg következett. Egyik nagyobb élvezet volt, mint a másik. Most A lőcsei fehér asszony van ott az éjjeliszekrényemen. Kérdésedre válaszolva, ebben az élvezetben egyszerre volt jelen a ráismerés otthonossága és az újrafelfedezés öröme. És még mindig: a kaland izgalma. Néha már úgy gondoltam, rég aludnom kellene, de csak olvastam tovább. Mint kamaszkoromban, csak most nem jött az anyukám, hogy ugyan oltsam már el a villanyt. Mert ezek esti olvasmányok voltak, elalvás előtt az ágyban. Jókaiban mindig találok valami újat, de most nem éreztem késztetést arra, hogy ami újat felfedezni véltem, azt mindjárt tanulmányokba fordítsam át. Pontosabban elnyomtam magamban ezt a késztetést, mert cél nélkül olvasni nagy öröm, nem szabad lemondani róla, még akkor sem, ha foglalkozására nézve célosan olvasó irodalomtörténész az ember. Céltalan olvasás nélkül a célos puszta rutinná, rutintanulmányokat eredményező tevékenységgé válik, elvész az alkotás öröme, amiről lemondani még akkor sem szabad, ha meggyőződésünk szerint fontos és komoly tudományt művelünk.
Borítófotó: Jókai Mór dolgozószobájában (Erdélyi Mór felvétele, 1892)
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa
Hozzászólások